Lénárd Sándor: Néhány szó a latin Micimackóról

megjelent az Élet és Irodalom LIV. évfolyam 11. szám, 2010. március 19-ei számában

Nincs nehezebb annál, mint hogy megmondjuk, mikor találkoztunk először legjobb barátunkkal. Egészen biztos vagyok benne, hogy gyerekkoromban Micimackóval (– társammal a Gestapo által megszállt Rómában, Brazília őserdőiben és most Santa Catarina államban a világ legzöldebb völgyében –) nem találkoztam. Egészen biztos vagyok benne, ugyanis még nem született meg, amikor iskolás lettem. Nekünk, magyar gyerekeknek a Micimackó előtti korszakban egy egészen más mackónk volt, amit nem kevésbé szerettünk, de az nem érte el Micimackó nemzetközi hírét, valószínűleg azért, mert kevésbé volt exportképes. Dörmögő Dömötörnek hívták, és a méz meg a jó étel iránti szenvedélye éppen olyan volt, mint Micimackóé.

Így hát Micimackó – ha egy sok életrajzban szereplő témára változatot írhatok – életem második mackója volt.

Drámai pillanatban találkoztunk. Az 1943-as helyzetet még Nostradamus, a nagy jós sem láthatta előre. Róma városát ősi ellenségei, a germánok védték, és barátai, angol-amerikaiak támadták. Kesselring tábornok Soracte hegyének mélyén ült, saját doni kozák kórusát hallgatta, és letelefonált a városba, ha túszokat akart agyonlövetni. Francia egyenruhába bújtatott arabok, búrul beszélő busmanok, texasiak és kaliforniaiak küzdöttek Nápolytól felfelé. Ugró tigrist ábrázoló emblémás és "Szabad India" feliratú ruhájú németek és frissen kiagyalt fasiszta egyenruhát viselő olaszok kóboroltak a városban. Senki sem örült ennek. A legkevésbé a Rómában bujdosó menekültek, akiknek nem volt kenyérjegyük, és akik néhány hamisított papírtól (a Magyar Királyi Konzulátuson, amely semmilyen királyt nem képviselt, és amely a salernói partraszállás után sem változtatott politikáján, egy tisztviselő adott a fejvadász Gestapo-ügynökök ellen védő papírt) eltekintve védtelenek voltak, valamint a VIII. hadsereget váró, szeptember 8-án szabadon bocsátott angol hadifoglyok. Nem csoda hát, hogy a legkevésbé boldog tekintetűek találkoztak. "Két héten belül itt lesznek", mondogattuk mindig egymásnak kilenc hosszú hónapon keresztül, amikor találkoztunk. Néha a háztetőn találkoztunk, arra várva, hogy a német őrjárat befejezze lent a kutatást.

Meg kellett valamiből élnünk – és itt lépett a mackó közbe. Angoltanításból éltünk. Mindenki angolul akart tanulni. Egyesek egy leckéért még egy darab kenyeret és sajtot is ígértek. Nem álltak rendelkezésre tankönyvek, és olvasnivalót kellett tanulóinknak adnunk. Történetesen a Micimackó volt az egyetlen angol nyelvű könyvem.

Tanítványom lett egy éhes őszi napon. A dallamos velencei tájszólást beszélte, és azt mondta: "Egyáltalán nem tudok angolul. Iskolában tanultuk, de ott nem tanul meg az ember nyelveket. Hallani sem akarok a nyelvtanról. Nem akarok szavakat magolni, de elég jól akarok angolul tudni ahhoz, hogy a szövetséges hatóságokkal beszélhessek, ha már Rómában lesznek."

– Mit gondol, mikor érnek ide? – kérdeztem.

– Úgy egy hónapon belül.

Megkönnyebbültem, hogy pesszimistára bukkantam, és azt mondtam: "Igen, uram."

– Megfelelő könyvet kell szerezzen számomra.

– Igen, uram – mondtam.

– Holnap reggel nyolckor kezdjük.

– Igen, uram.

Miután elment, kétségbeesve belemerültem a Micimackóba, miképpen tudnám használni. Hamarosan megkönnyebbülve láttam, hogy tudom. A könyv a pillanatnyi és várható időjárásról tartalmaz részleteket, amelyek, úgy éreztem, tökéletes bevezetőül szolgálhatnak a szövetséges tisztekkel való beszélgetéshez, bár nem voltam biztos benne, hogy az amerikaiak hogyan állnak hozzá ehhez a kérdéshez. A könyv üzenetek légi úton, palackpostával és sajátos füttyen téssel való továbbításáról is tartalmaz információkat. Terv is volt benne, általános legénységi stílusban arról, hogy hogyan lehet valamit vagy valakit megtévesztéssel elfogni. Leírt egy csapdát, és elmagyarázott egy expedíciót is. Végül egy bankettet egy sajátosan kitüntetett részéről tartott megfelelő beszéddel.

– Itt a könyv, amit sok közül választottam ki – füllentettem másnap pontban reggel 8 órakor.

Az elefántról szóló fejezettel kezdtük, mert úgy gondoltam, hogy a Micimackó és Malacka közti beszélgetés hasznos lehet a főtisztekkel való érintkezésben.

"Malacka így szólt:

– Te bizonyára meg fogsz engem érteni, Mackó. – És Mackó felelte:

– Magam is azt vélem, Malacka. – És Malacka folytatta:

– De másrészt, Mackó, ne felejtsük el... – Mire Mackó:

– Igazad van, Malacka, én is csak egy pillanatra felejtettem el." Gyorsan haladtunk előre. Amikor a furfangos csapdához értünk, már tudtam, hogy tanítványom Velencéből jött, a földalatti ellenállók küldték, hogy fegyvert szerezzen a szövetségesektől. Amikor Malacka meglátta a félelmetes elefántot, barátom kiejtésének tökéletesítésében Darry Mander őrnagy személyében, már segítségre leltem, akit a frontvonal mögé ejtőernyővel dobtak le, hogy a bujkáló hadifoglyoknak segélyt szervezzen. Azon a napon, amikor Malacka fürdőt vett, Montgomery otthagyta a VIII. hadsereg parancsnokságát. Az amerikaiak odaszögeződtek Monte Cassinóhoz, hasonlóan ahhoz, ahogy Micimackó Nyuszi ajtajához. Tanítványom angoltudása gyorsan gyarapodott, csak én fogytam egyre. Füles léggömbje kipukkadt, és Leros szigete a németek kezére jutott. Zsebibaba úszott egyet, és Lipcse lángokban állt. Mozgalmas időket éltünk, és Maelzer tábornok, városparancsnok éppúgy, mint Dollmann helyi Gestapo-főnök (ma boldog müncheni lakos) minden tőlük telhetőt megtett, hogy az élet még izgalmasabb legyen. Micimackó még nem kapta meg ceruzásdobozát, amikor barátom így szólt:

– Holnap mennem kell.

– ... a rendhagyó igék! – jegyeztem meg.

– Azt hiszem, elég jó már angoltudásom – mondta.

Találkoztunk a háború után, a vége után, ami csak azoknak volt boldog, akiket nem lőttek agyon, vagy nem deportáltak. Pietro Ferraro barátom a szövetségesekkel valóban kapcsolatba lépett, megkapta a fegyvereket, és ejtőernyővel visszadobták Velencébe, ahol vezette a felkelést, és megakadályozta a németeket szabotázstervük végrehajtásában. "Arany éremmel", a legmagasabb olasz katonai kitüntetéssel tüntették ki. "Nem volt nehézségem a britekkel való boldogulásban", mondta. "Ellenkezőleg: gratuláltak angoltudásomhoz."

– Persze – mondtam – Zsebibaba elfogásának terve.

A mackók néha átalusznak egy évszakot. Micimackó eltűnt az életemből, amikor a U. S. Claims Service (az amerikai hadsereg nem szerződéses követeléseket kivizsgáló és elbíráló szolgálata – a ford.) tanácsadó orvosaként dolgoztam, majd (azután, hogy nem volt több, az amerikai hadsereg járművei által elütött civil) amikor az amerikai hadsereg sírlajstromozó szolgálatának főantropológusa voltam. A "csontvázmaradványok" – ez volt a csontok hivatalos neve – utánpótlása tovább tartott. Végül már csak elszórtan találtak Olaszországban itt-ott csontvázakat kis kerek lyukkal a koponyában. 1950-ben a szolgálat megszűnt.

A sötét években szabad időmet Róma nagy könyvtáraiban régi orvosi könyvek olvasásával és orvostörténeti tanulmányok írásával töltöttem. A fasiszta propaganda elleni legjobb védekezés a BBC 6 órás híreinek mindennapi meghallgatása és a 200 évesnél fiatalabb nyomtatott anyagok elkerülése volt. Abban reménykedtem, hogy orvostörténeti professzori állást kapok Magyarországon. A vasfüggöny azonban nem akadályozta meg a hírek kikerülését, és elhatároztam, hogy másutt próbálok szerencsét. A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet (IRO) felajánlotta, hogy kiküld valahova. Brazília nagynak és zöldnek tűnt a térképen, így ezt választottam.

Az IRO ENSZ finanszírozta nagyon nagy szervezet volt. Meggyőződésem, hogy az ENSZ sok pénzt megtakarított volna, ha a szervezés helyett minden ezért folyamodó menekültnek luxushajókra első osztályú jegyet vásárolt volna.

Egy öreg szénszállító hajóba zsúfoltak be minket, és a Rio de Janeiró-i öböl egy szigetén tettek partra.

A földgolyó eme bűzös helye némi nyilvánosságra tett szert, amikor magyar szabadságharcosok szálltak itt partra. Tiltakoztak, volt valami lázadásféle, jó néhányan vissza kívántak térni Magyarországra. Néhányuk illegálisan visszaszökött Nagy-Britanniába. Elmesélték, hogy mi történt a szigeten, és maradhattak.

Megtanultam sztoikus filozófus tanuló koromban, hogy a dolgokat két csoportba osszam: azokra, amelyek rajtunk állnak, és azokra, amelyek nem. Az, hogy a "Virágok szigetéről" – ahogy ezt a tropikus szemétgyűjtőt (ismét csak "hivatalosan") nevezték – elkerüljek, nem rajtam múlott. Így hát vártam.

Megjelent egy napon egy ólombánya ügynöke használható újoncokat toborozni. Gépészeket, bányászokat, kőműveseket és egy olyan orvost keresett az elsősegélynyújtó helyre, aki megelégedett egy férfi ápoló titulusával és bérével. Lelkesen aláírtam.

Az ólombánya előnye volt, hogy nem vette körül víz. Ezzel szemben egyesítette magában az őserdő veszélyeit – mint például a pókok és kígyók -, valamint egy füstös, zajos és szennyes, elavult gyártelep hátrányait. A hely tényszerű leírása úgy hangzott volna, mint valami elcsépelt ideológiai propaganda. "A munkások ólommérgezésben szenvedtek, gyerekeikben annyi volt a féreg, hogy azok folyamatosan másztak elő szájukból és orrukból, míg a portugál bányatulajdonos versenyistállójába Argentínából vásárolt értékes versenylovakat." A főfelügyelő eljátszotta annak a szerepét, aki segíteni akar a munkásokon, de nem tud. A francia mérnököknek az volt a kényszerképzetük, hogy az idegen légió távoli helyőrségén parancsnokok.

Minden szerencsejátékos (és minden menekült) tudja, hogy a Sors korlátozott számú szerencsét tartogat. Azután vesztesz. Ám a balszerencsének is hasonló korlátja van. Ha az ember a nyomorúság idejét leszolgálta, a dolgok megváltoznak – és az én számlámon már tizenkét év tökéletes nyomorúsága volt. Így hát fordult a kerék. A franciáknak sürgősen szükségük volt egy tanárra, aki a brazil őserdőben lányaikat hajlandó volt franciául matematikára, angolra, latinra és történelemre tanítani – s ez a személy szerénységem volt. Azonkívül, hogy sebészként, szülészként, gyermekgyógyász– és miegymásként dolgoztam, tanítottam, s ezért még fizettek is.

Tanítási tapasztalatom sekély volt – és itt lépett újból közbe a Mackó. Emlékeztem rá, hogy Micimackó mit tett Velence felszabadításáért, és azzal kezdtem az angoltanítást, ahogy Medveczky Medve úr bukdácsol lefelé a lépcsőn, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp. A kisasszonykáknak tetszett a történet, és gyorsan haladtak a tanulásban. Lényegesen kisebb lelkesedéssel voltak viszont a latin főnévragozás iránt.

Az ólommérgezés, égési és robbanás okozta sebek és a többi elfoglalttá tettek. Takarékoskodnom kellett az idővel, és egyszerűsítenem a tanítást. "Le fogom fordítani latinra a Micimackót és az iker Mackóból fogok felolvasni", döntöttem el, és azonnal nekikezdtem a fordításnak. Nem merném állítani, hogy az első változat túlságosan jó lett volna, de működött. A kisasszonykák készségesen elfogadták Cicero szavait, mindaddig, amíg azokat Füles szájából hallották. Folytattam. Az egyik francia, Jean Watin főmérnök, ragyogó humanista, aki az első adódó alkalommal lelépett, és Párizsba repült, annyira lelkesedett a vállalkozásért, hogy elküldte nekem Quicherat felbecsülhetetlen értékű francia-latin szótárát.

Idillikus létem akkor ért véget, amikor kirúgtak. Azt tanácsoltam ugyanis az ólommérgezésben szenvedő bányászoknak és olvasztároknak, hogy hagyják a pokolba ezt a helyet, s nem éppen ez volt az, amit a főfelügyelő elvárt tőlem. Otthagytam a bányát, és São Paulóba mentem a szótárral és a töredékes latin Micimackóval, ami minden Brazíliában élő európai bevándorló álmainak városa volt. Úgy tűnt, hogy balszerencsém véglegesen elpárolgott. Hamarosan a kiváló brazil sebész, dr. Egberto Silva asszisztenseként dolgoztam. Ő kövezte ki a menekült romantikus nyomorából az átlag polgár kényelmes, de érdekesség nélküli létébe vezető utamat. A nehéz kezdetre egyedül Micimackó emlékeztetett. Fülön csíptem őt, és ő is megragadott engem. Már nemcsak hogy biztonságos állásom volt, de hobbim is. São Pauló nak van közkönyvtára. Lassan és végtelen gyönyörrel olvastam Horatiust és Petroniust, Apulei ust és az öreg Cicerót, akiket valaha olyan unalmasnak találtam. Mindegyikük szolgálatkészen nyújtott Milne úr állatkertjéhez szavakat és mondatokat. Röpke hét év után megkísértett, hogy kijelentsem: a fordítás kinyomtatható.

Ezt a nézetet azonban csak kevesen osztották. Robert Graves, akinek egy másolatot küldtem, elegáns latinsággal azt válaszolta, hogy két fia tanításához fogja használni. Egy latintanítási szakértő, a figyelemre méltó Orbilius Társaság kiváló tagja ezt írta: "a gyerekek csak 11-12 éves korban kezdenek latint tanulni, és egészen bizonyosan 13-14 éves korukig fogalmuk sincs olyan szerkezetekről, amelyeket Ön fordításában olyan kiválóan használ. Az accusativust és infinitivust, valamint az ablativust a latintanításban a második év végéig nem használják, a gerundivust és a gerundiumot a harmadik év végéig, és az Ön által használt subjunctivusok némelyikét a harmadik, sőt a negyedik év végéig. Így amikor az Ön latinját a diákok már megfelelően érthetik, már abban a korban lesznek, amikor a tantárgy számukra érdektelenné válik." A könyvkiadók szívből osztották ez utóbbi nézetet.

Akkorra már úgy beleszerettem a Mackóba, hogy azt tettem, amit a reménytelen költők világszerte: elhatároztam, hogy saját költségemen kinyomtatom a könyvet. Megkerestem hozzá a pénzt egy Amerika-közi Patológiai Kongresszus tolmácsaként. A jogosult kiadó eladta (potom 3 guineáért) az ingyenes terjesztés jogát – a jogot, amiről azt hittem, hogy már az enyém -, és egy magyar nyomdász egy São Pauló-i olasz napilap gépén kiszedte. Barátaim vállalkozásomat azzal kísérték, hogy elmagyarázták, mire költhettem volna jobban a pénzt. Javaslataik nagyban különböztek egymástól, de egyvalamiben megegyeztek: abban, hogy soha senki nem fogja elolvasni a könyvet. Ma már mélységesen bánom, hogy nem kötöttem erre fogadást. Nemcsak hogy vágyaim csillagászati távcsövét vehettem volna meg a pénzből, hanem egy szép kis obszervatóriumot is építhettem volna...

A nyomdafesték mágikus erővel bír. A São Pauló-i kiadás kis fehér borítójú kötetét, számtalan nyomda– és egyéb hibájával együtt az egész világon jól fogadták. Ausztráliai humanisták kértek belőle egy példányt, oxfordi könyvárusok ötvenet. 1959 karácsonyán a nagy svéd könyvkiadó, a Svenska Bokförlaget kiadott 2000 példányt. Ezt skandináv latinisták megható levelei és még 2000 példány követte.

Methuen, aki két évvel előbb nem vállalta a kockázatot, most megváltoztatta döntését: Micimackó kardot és sisakot kapott, és Malacka – vexillifer Porcellus – kiállt mellé, hogy meghódítsák a világot, legalábbis a Humanisták Köztársaságát.

Természetesen most nagyon büszke vagyok, de magányosnak érzem magam. "Éppúgy, mint ő", mondaná Füles. "Először elhagyta atyját, a jó öreg Milne urat. Jó mostohaapja voltál, de újból elbukdácsolt."

Nagyon jó hallani, hogy a latin Micimackót olvassák és méltatják. "At pulchrum est digito monstrari et dicier: hic est" (csodálatos, hogy rámutatnak és hallani, hogy az emberek azt mondják: ő az) – valószínűleg Persust idézték. De mit kell tennem nélküle? Már nem fog visszajönni. – Tanítói munkát kaphat, háborús viseletét elcserélheti sapkára és köntösre, és elfelejt engem...

Talán csapdával újból megfoghatom. És ennek ravasz csapdának kell lennie: azt hiszem, ha el kezdem ógörögre fordítani, egész életemre velem marad. Végül is ötven múltam..., és időbe te lik, hogy Micimackó bekerüljön Achilles, Odüssze usz és a többi homéroszi hős társaságába.

(A kéziratban maradt angol szöveget Varsa Endre fordította)

Kapcsolódó anyagok: