Babits Mihály életrajza
Jónás könyve #
A Jónás könyve 1938 terve már a műtét előtt készen volt, de csak azt követően vetette Babits papírra. Méghozzá jókedvűen, a lehetőségekhez képest mosolyogva és nevetve - tudjuk meg Illyés Gyula visszaemlékezéséből. (Ebből vonta le Illyés azt a következtetést, hogy valójában a prófétaszerep paródiájáról van szó, ám ezt az értelmezést sem a mű, sem az életmű egésze nem támasztja alá.)
Először a Nyugat 1938. szeptemberi számában jelenik meg. Történelmi háttere az Anschluss, Ausztria megszállása. Babits Magyarország hasonló sorsától félt, és általában egész Európa pusztulásától. A Beszélgetőfüzetekben írja: “a próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmasságaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”
Sem a téma, sem az eszmei mag nem fordulat Babits pályáján, csak magasabb művészi teljesítmény, koncentrált összegzés. Nietzsche Zarathustrája, a megigazulást hirdető próféta már egyetemista korától foglalkoztatja. A húszas évek végétől a prófétaszerep egyre gyakrabban jelenik meg Babits költészetében; Jób, Dániel, Jeremiás alakja tűnik fel költeményeiben. A Psychoanalysis Christianában a jónási elzárkózás és a hivatástudattal való viaskodás egyszerre van jelen. Másutt a küldetés vállalásának gondolata (Vers a csirkeház mellől) vagy a gazdára való ráhagyatkozásé jelentkezik (Ádáz kutyám; Mint a kutya silány házában; Az elbocsátott vad). Az írástudók árulása című nagyesszében a világ hatalmasaitól független eszme hirdetését vallja az értelmiség feladatának. Ninive mint a civilizáció önpusztításba való átcsapásának jelképe jelentkezik az Isten és az ördög című versében és az Elza pilóta című utópisztikus regényében.
A témát közvetlenül az Ószövetség hasonló könyvéből merítette Babits. Néhány epikus mozzanat földuzzasztásától eltekintve legfőbb változtatása az, hogy míg a Bibliában Ninive népe a királlyal együtt megtér, addig nála ez a motívum elmarad.
A Jónás könyve stílusa, beszédmódja összetett, többrétegű. Az archaizáló, biblikus réteg neologizmusokkal keveredik. Az emelkedett, ódikus nyelvezet naturalista és profán kifejezésekkel vegyül. A különböző rétegek egymásba játszása gyakran groteszk, ironikus hatású. "… elképesztő ez a kényes hangnem magasztos és nevetséges között, amelynek rendkívüli kényességét, nehézségeit csak ezért nem vesszük észre, mert a tökéletes egyensúlyozottság elfedi előlünk. csak egy kicsivel idébb, vagy odébb, és bukik az egész. Talán ezt lehetett legkevésbé várni Babitstól, a palástos költőtől, ezt az úgynevezett humort a Jónásban, a groteszket. (…) Kevés bonyolultabb hatású sor van például ennél: ‘S örüle Jónás módfelett a töknek.’ Nem lehet nem elmosolyodni rajta; kimondhatatlanul sokértelmű mosolyt vált ki az olvasóból, nevetést, amely hát-borzongatás. És belenyugvás is, persze."
“A vers puritanizmusa viszonylagos, Babitshoz képest és egy korszakhoz, a magyar szecesszió korához képest nevezhetjük dísztelennek. Ámde ha a ‘dísz’ szónak más, talán igazabb értelmet adunk, ha a dísznek azt nevezzük, ami funkciótlan a versben, akkor a Jónás könyve minden korhoz képest ‘dísztelen’ (…) Válasszunk képet a Jónás remekül adekvát eszköz-halmaiból… Legyen Jónás megmenekülése a cethalból:
… ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.*
Felhívom az olvasó szíves figyelmét a ‘zsír’ szóra. A vér és az epe a szenvedésnek rituálissá vált szavai, már Krisztus halála leírásában is megjelennek, himnuszok és énekek adják tovább őket, a vért, az ecetet és epét; légkörük - így együtt - magas, átszellemített. Szólásokban, közmondásokban is gyakoriak, értelmük a ténylegestől, a konkréttól sokszor, sokfelé eltávolodó. Az ‘okád’ hangulata viszont kettős; ha első szótári értelmét nézzük, lehet familiáris vagy naturális, további értelmei azonban gyorsan átúsznak a választékosba: a hegy okádta a lávát, tüzet okádó sárkány. Ami ezt a verssort a realizmus mesterművévé teszi, az a ‘zsír’ szó jelenléte. Nemcsak vért és epét okádik az a szegény cethal, bibliásan és mitikusan, hanem zsírt is, nagy, rengő, tengeri hájaiból, zsírjának ellenállhatatlan köznapiságával egyszerre valódivá, ténylegessé téve ezt a tengerszéli jelenetet /…/ a költő mindössze egyetlen sort szán a próféta megmenekülésére, mindössze három, végtelen szűkszavúan megválasztott főnevet - és otthagyja az olvasót, felbolygatott képzeletével együtt, Jónás mellett, amint ott fekszik a vér-zsír tócsában eszméletlenül, nyálkás rongydarab, felette a mediterrán égbolt - és így tovább. Babits ezt is kihagyta. Kihagyta? Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje.” (Nemes Nagy Ágnes)
Jónást tapasztalatai kényszerítik arra, hogy elmeneküljön az újabb feladat elől. A feladat, a kötelesség nem vállalása büntetést von maga után, sőt fölborítja a világrendet is. Babits archetipikus emberi helyzetet felhasználva az ismert zsoltár kezdősorai (“De profundis…”) által is megfogalmazott létszituációban mutatja be Jónást, aki - paradox módon, a Pilinszky által a mélypont ünnepélyének nevezett - kilátástalan lélekállapotban ismeri fel felelősségét, s kerül közel ismét az Úrhoz. Jónás helyesen ismeri fel az Úr, az igazság és a közvetítő, azaz a próféta szoros egybetartozását. Azt azonban már nem látja, hogy a három tényező nem azonos fontosságú. Ebből fakad Jónás csalódása, illetve kifakadása az Úr előtt a mű végén. Jónás az igazság bekövetkeztét, a prófécia teljesültét a jelenben gondolja, azaz a prófécia bekövetkeztétől várja a próféta hitelesítését. Az Úr azonban - az ágostoni időszemléletnek megfelelően - a történelem, az üdvtörténet egészében gondolkodik, s ebben az intervallumban látja megvalósulni a próféciát, ebben a végtelenné tágított időben pedig Jónás csak egy a próféták, az írástudók, a felelősséget vállalók és hirdetők sorában.
Jónás félreértése abból is fakad, hogy az igazságot azonosítja annak megvalósulásával. Az Úr szavai - a szó tiéd, a fegyver az enyém - meghatározzák a próféták feladatkörét. Az írástudó feladata - erről Babits nagy erővel ír a Julien Benda: Az írástudók árulása című könyve nyomán kibontakozó hazai vitában - a gazdasági-társadalmi viszonyoktól független igazság hirdetése. Szintén Az írástudók árulása című esszéjében fogalmaz úgy, hogy a felelősen gondolkodó ember akkor is mozdulatlan világítótorony legyen, ha egyetlen hajó sem fordítja felé a lámpáját.
"… Jónás, az objektív költészet jellegzetes personája, mitikus figura. Ami rögtön szembeállítja minden eddigi próféta-alakkal (Babits remetéivel, hírmondóival is), hogy ez szökött próféta, fülön-csípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan igehirdető. Meglóg, fogadkozik, duzzog, kifogásol, kételkedik. Ez kell nekünk, ez kell, mit is kezdenénk egy kételytelen hőssel? Egy botcsinálta hős, egy kudarc-hős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja. Hős. Ott áll azon a keskeny sávon, a nagy, zúgó, ontológiai pátosz és a legköznapibb esendőség között És persze éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú, szembetűnően alultáplált figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét - e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból. (Az is, az is, ugyanakkor.)"
“Jónás tehát ellen-hős, vagy majdnem az, a költő alteregói közt a legobjektívebb, legrealistább, legepikusabb, hal-bűzbe és glóriába mártva. /…/ De én nem is csak a Jónás epikáját hangsúlyoznám, hanem a drámaiságát. A szerkezet-váz csupa ellentétből épül, valahogy mindig az történik, amit nem várunk. Jónást elhívja az Úr - Jónás megszökik. Isten megbünteti - és megmenti. Jónás meggyőződik róla, hogy Ninivének pusztulnia kell - Ninive nem pusztul. Nehéz ma már a könyv nélkül tudottat váratlannal érezni. De kétségtelenül megvan benne a végzetdrámák építettsége, amelynek a végkifejlete mégis úgy üti fejbe az olvasót, mint az Oidipusz nézőjét az eleve tudott titok.
Népség, katonaság, a kisebb szereplők tömbjei közt, a ‘kórustól’ körülvéve van azonban egy másik nagy-szereplő itt, az Isten-alak, ilyen módon beteljesítve a drámatörténet minimum-igényét. A legkevesebb két szereplő törvénye: ezzel született meg az európai dráma, a konfliktus lehetősége. /…/ Voltaképpen az istenalak az aktív, a független változó, Jónás a függő, a reagáló, bár hevesen reagáló. Mégsem tagadható viszonyukban a patriarkális elem; ószövetségien családias az, ahogyan Isten Jónással tárgyal, ahogy küldözi, inti, bünteti, oktatja. Beszélget vele, családfő a családtaggal, pásztor a báránnyal. Milyen szép ez, meleg, idilli - de Jónás többet tud a saját istenéről, mint az olvasó, s mihelyt meghallja felsőbb utasítását, pánikszerűen szedi nyakába a lábát és menekül. Tudja ő azt jól, mélységes-mély tapasztalataiból tudja, hogy saját, választott istene kényszeríti majd a nem neki való szerepre, az hagyja cserben, az égeti le, annak van igaza. Érti és nem érti. Mi is így vagyunk vele, együtt-futunk, együtt-könyörgünk, együtt csapódunk be Jónással, értjük és nem értjük ezt a lelkiismeret - erkölcs - kényszer - Istent, akinek részei vagyunk, aki mégis túl van rajtunk, aki kegyetlen és jó, illetve nagyobb. Egy kisebb tudat egy nagyobb tudatban: ez Jónás és Isten viszonya.” (Nemes Nagy Ágnes)
A világégés előestéjén Babits nem tagadja, hogy a teremtett világ erkölcsi rendjéből kilépő civilizáció megérett a pusztulásra. Ezt hirdeti Jónás. Babits humanizmusa abban nyilvánul meg, hogy fölismeri: az emberi kultúra és gondolkodástörténet évezredes folyamata - mely akár célelvű, akár körkörös - nem zárulhat le a fölhalmozott értékek pusztulásával. Babits ismét Szent Ágostonhoz fordul, tőle veszi át azt a gondolatot, mely szerint bűnt és erényt megítélni nem az ember dolga; a szétválasztás felelőssége Istené. Az ember felelőssége az értékek védelme és megőrzése.
A Jónás imája című költemény a Jónás könyvében megfogalmazott prófétaszerep személyessé tétele, értelmezése; egyben a kései versek ars poeticájához is kapcsolódik. A költő - Babits vágya és szándéka szerint - médium, egy fölöttünk álló igazságnak a közvetítője.